A Rolling Stone magazinnak adott interjújában Duff kijelentette a könyvről: "Ez az én történetem, olyan formában, ahogy én mesélném el. Nem arról van szó, hogy leülök, és azért mesélek, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék. Képes vagyok rá, a keményebb, sötétebb részletekbe is belemegyek! Sokszor ez egyszerűbb, mint sok boldogító, örömteli dolgot leírni, főként azutánról, hogy kijózanodtam. Ez valójában erről szól: "Hogy jutott egy srác, egy olyan srác mint én Seattleből a függőségbe. A totális függőségbe. Hogy történt?" Mert leggyakrabban azt kérdezik tőlem: "Hogy tudtál kijózanodni?" Sok olyan embertől is hallom ezt, akik még mindig benne vannak. Szóval leírtam. Leírtam, hogy is kerültem "oda" (Nevet). A sztorim azt is elmeséli, amikor punkegyüttesekben játszottam Seattle-ben, és ahogy megszöktem Hollywoodba, és megalapítottuk a Guns N' Rosest. Nem ők az okai a függőségemnek... ez egyszerűen egy helyzet volt, amibe belekerültem. A pia és a drogok abszolút elfogadottak/gyakoriak voltak a bandában. Nem hibáztatok senkit. Én is megtettem a magamét. Felelős vagyok önmagamért. Azt hiszem, túl sokszor keresztülrohanunk az életen, és ha egyszer csak valami történik, gyorsan rámutatunk a másikra, és azt mondjuk: "Hát igen, ezek a baszadékok..." vagy "Ez a srác..." vagy "Ő tehet róla, az ő hibája... vagy a menedzsmenté". Azért, amit leírtam én magam tartozom felelősséggel. Vannak dolgok, amiket ma másképpen csinálnék. Elejétől a végéig leírni a függőségeim folyamatát... nos, ez nehéz volt. Szinte szembe sem néztem azzal, hogy megtörtént, de eltelt pár hónap, és tényleg megtettem. "Húha! Bassza meg, már semmi közöm ehhez. Elmúlt." Azt hiszem, ez egy jó könyv... mert én írtam meg. Alakítgattam, az összes szót én írtam, javítottam rajta nyolcszor-tízszer is! Azt hiszem, jó lett... többet nem mondhatok."

Arra, hogy vannak-e fenntartásai, tabutémái a történetével kapcsolatban, Duff így válaszolt:

"Igen... itt a komprumisszum. Én írtam a könyvet. Egyedül. Nem valaki mással, aki ott ül mellettem. Arra gondoltam: "Nem azért ülök itt, hogy mást lökjek a busz alá [magyar kifejezés: sározzak be]. Senki sem kérte, hogy írjak róla, tudod? Ez volt a mantrám, próbáltam felfedezni a saját részemet a dolgokból. Voltak fenntartásaim a bizalommal szemben, ami a régi barátokat és zenésztársakat illeti. Ha valakinek zenésztársa vagy barátja vagy, nem hagyod ott őz, és nem kezdesz el mindenkinek beszélni a dologról. Ez pletykálás... Nagyon lányos... Bárhogy is, ez a tabum. Nem fogom megtenni. Szerintem az én sztorim elég érdekes és elég lesz az embereknek. Azt hiszem, a "rockerek"szeretni fogják a könyvet. Tudod, apa vagyok és szerintem a szülőknek is tetszeni fog. A könyv a lányom 13. szülinapján kezdődik, visszamegy a múltba, majd ugyanoda visszatér. Nem tudom, olvastátok-e a cikkeimet a Seattle Weeklyben, de ugyanabban a hangnemben íródott, mint azok. Az volt a feltételem: mit szeretne a kiadó? Guns N' Roses könyvet?, mert ha ők ezt akarják, épp elég van már belőle. Nem akarok még egyet írni, nem égek a vágytól egy cseppet sem... és égető titkaim sincsenek, amiket el kell árulnom."

A cikkhez kapcsolódó videó sajnos törlődött a YouTube-ról, a könyv borítója viszont itt van:

 

Forrás: Blabbermouth
SAJÁT FORDÍTÁS! Ne másold! Köszönöm.